Kételyek

„De ugye az emberi lény hibázik, s mások hibájából nem tanulva, fájdalomra éhesen elköveti a már milliószor elhangzottakat…”

Kételyek II.

Drága Olvasóim!

Az új blogon már olvashatjátok is a történet folytatását. 
Aki szeretne, az tartson velem :) 
A történetet pedig itt találhatjátok meg:

http://ketelyek.blogspot.hu

 

Millió Puszi
Csajszii

69. fejezet - I. rész befejező fejezete

Drága Olvasóim!

Fantasztikus élmény megosztani Veletek a várva várt befejezést.
Csak remélni tudom, hogy elnyerte tetszéseteket, de nem csak a befejező rész, hanem az egész blog. Az egész történet, ami kissé nehézkesen (ezt tényleg nagyon sajnálom), de az I. rész végéhez ért.

És most jönne az a rész, hogy elbúcsúzom tőletek. Viszont ez nem fog bekövetkezni. Ugyanis a történetet folytatom!

A történet folytatását egy másik megosztón tekinthetitek meg, aminek a poszt alá beteszem a linkjét. Nagyon örülnék, ha velem maradnátok és együtt kísérhetnénk tovább Jenna és a többiek életét.

Nos, köszönöm annak is aki továbbra is velem tart, és annak is nagyon köszönöm, aki eddig velem tartott! Hálás vagyok a bár kevés, ugyanakkor motiváló kommentekért.
Hálás vagyok, hogy ennyien tekintettétek meg a blogot nap, mint nap! Eszméletlenek vagytok! Köszönöm!

Millió Puszi

Csajsziii

A történtek pontosan a megbeszéltek alapján alakulnak. Ahogy a láncok leolvadnak, Jeremy egy halk „ez fájni fog, bocsánat” után belém ereszti éles fogait, s mikor a vámpírok döbbenve bámulnak minket, majd a sokkból felébredve felénk indulnak, Jeremy gyilkolni kezdi őket, én pedig egyesével felgyújtom őket.
Fáradt és gyenge vagyok, azonban a tudat, hogy megmenthetem Őket, erőssé tesz. Legyőzhetetlenné. A remény újra belém száll, s ezt még Simone alkujának ára sem veszi el.
Jeremyre pillantok két vámpír felgyújtása közben, s nyugtázom, rajta is segített a vérem. Akárcsak Ian, ő is gyorsabb, erősebb lett és az érzékszervei is felerősödtek.
Egy pillanat alatt elfogynak a lefelé tartó vérszívók. Túl nagy a csend. Jeremy gondolkodás nélkül megindul felfele és bár azt mondtam, megkeresem Kylet, gyanús ez a hallgatás. Túlságosan is.
Felfelé mászva a lépcsőkön veszem csak észre mennyire kimerült is vagyok és a ruhám is mennyire hátráltat a mozgásban. Mégsem engedhetem, hogy negatív gondolatokkal bombázzam az elmém, mikor épp az utolsó energiáimat élem fel.

Nemrég ebben a nappaliban még Ian karjai között táncoltam, most meg ami a szemem elé tárul, közel sincs a kellemeshez.
Jeremy vámpírok csontjait töri ketté, egy boszorkány Ian felett térdepel, valamit mormol, míg Carlos egy újabb próbálkozást tesz a félvér megölésére. Egyszerre ér mindhármunkat a döfés. Térdre rogyok, akárcsak Jeremy. Bizarr, hogy rá is ilyen mértékben hatott a véremből ivás. Mindhármunkat összecsatolt. Nem tudom eldönteni ez éppen jó vagy rossz.
Jelen pillanatban ez határozottan jó. Hisz míg „egyek” vagyunk, Carlos nem fogja megölni Iant. Más különben már megtette volna.
A fájdalom most sokkal nagyobb az előzőnél, testem befeszül, levegő után kapkodom. Carlos bosszúsan feláll, de a tőrt nem húzza ki Ianből, mint azt előzőleg tette. Élvezi, hogy láthatja a „szerelmespárt” szenvedni.
Egy csettintéssel eltöröm a teremben lévő összes boszorkány illetve vámpír nyakát – kivéve Ian, Jeremy - , akiknek élettelen teste halk puffanással ér földet. Carlos egy pillanatig értetlenkedik, majd dühösen megindul felém.
Ian kihasználja a pillanatot és kihúzza magából a tőrt, ezáltal belőlünk is. Viszont a fájdalom, mikor megmozdítja a tárgyat, akkora, hogy elvesztem a koncentrációmat és Carlos ellen nincs időm védekezni. Egy támadó bűbájjal a falnak vág teljes erőből, s úgy érezem, mintha a gerincem és a mellkasom felcserélődött volna egy pillanatra. Valóságos kín gyötört. Ezúttal nem bírok felállni, érzem, hogy a fejemnél is meleg folyadék csurog, de képtelen vagyok bármit is tenni. Szédülök és homályosan látok. Bármennyire is akarok, nem tudok megmozdulni. Azt hiszem fizikailag most adta fel a testem véglegesen.
- Kicsi Hayra, többet vártam – nevet fel megvetően.
- Nem fogod megölni. Mind tudjuk. Az átok nem fog beteljesülni, míg össze vannak kötve.
Jeremy morgása, Ian nehéz lélegzetvétele és Carlos felém törtetése mind abbamarad. Csend lesz egy pillanat alatt és ehhez csak egy „eltűnt” személy kell. El nem tudom mondani, hogy most mennyire örülök Kylenak. És… és Ryan? Mintha Ryan homályos körvonalai rajzolódnának ki a vámpír mellől.
- Miféle átokról beszélsz?
Carlos cinikus, ám de tartózkodó hangvétele és Kyle magabiztos fellépése okot ad arra, hogy újra kapcsolatba lépjek Simoneval. A közvetítése kell. Kyle és én közöttem.
- A fekete mágia átkáról beszélek, Nikolas.
Kérdően nézek Kylera. Ki az a Nikolas? Carlos? Ismeri a Carlos képébe bújt ördögöt?  
- Bevallom, az, hogy Jenna barátjának bőrébe bújtál, eszement ötlet volt. Ugyanakkor szánalmas is. Egy tudatlan Hayrát nem tudtál megölni… nem éppen a hatalmas tudást jelképezi.
Más esetben grimaszolnék Kyle kijelentésén, de ez nem az a pillanat. Ha komolyan gondolja sem érdekel, hisz igaza van. Csakhogy már nem vagyok tudatlan. Éppen ellenkezőleg…
- Mint azt te is jól tudod, a ma esténél korábban nem szándékoztam Hayrát ölni. De most, hogy már kettő is van köreinkben…
Mereven bámulok Nikolasra és próbálom értelmezni a szavait. Kettő? Kettő Hayra? A szobában mindenki Kylet és a barátom testébe bújt gonoszt figyeli. Annyi, de annyi megválaszolatlan kérdés van, amire választ akar mindenki kapni…
- Két Hayra? – kérdezem levegő után kapkodva. Ezek szerint lebuktunk Simoneval. Nincs semmilyen biztonsági kártyánk már. Elbuktunk.
- Kyle,– nevet fel döbbenetet látszatva Nikolas -, semmit nem változtál. Továbbra sem bízod másokra a titkaid. Tudod, ez mind szép és jó, de…
- Nem vagyok Hayra.
- Vámpír vagy, ebben igazad van. De az ereidben Hayra vér csörgedezik. Ahogy az enyémben is, drága testvérem.
Egy pillanat alatt homályosul el előttem minden. A fejem iszonyatosan zúg, a lábaim nem bírják megtartani a hetek alatt teljesen lefogyott testem súlyát, ám még mielőtt teljesen elérne a sötétség, Kyle hangja visszhangzik fejemben. Először úgy hiszem, hallucinálok a sok vérveszteségtől. Majd szép lassacskán a hallott furcsa és értelmetlen hangok, tisztán érthető szavakká alakulnak.
„Ne add fel, kicsi Hayra! Jenna, maradj velünk! Meg kell védenünk mindenkit. De ezt egyedül, csak Te tudod megtenni. Segíts nekem! Tudom, hogy hallasz! Bólints, ha érted, amit mondok.
Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy a teljes sötétség előtt egy apró fehér pontot látva visszakapaszkodjak a fájdalmas jelenbe. Cselekedni már nem igazán tudok, de meg fogom tenni mindazt, amire Kyle kér!
- Azt hittem, meghaltál… - suttogja a legidősebb vámpír Nikolasnak, aki csak egy hatalmas nevetéssel válaszol.
- Ott hagytál, ha rajtad múlt volna, meg haltam volna, ez így van. De aztán jött a mesterem… - mondja, aztán összeszűkült szemekkel rám pillant. – Azonban apád megölte őt… most rajtad a sor, hogy bosszút álljak!
Egy pillanat alatt Ian mellé lép, s mikor nagy sokára megint ki tudom nyitni a szemeimet, azok a hirtelen jött fájdalomtól kidüllednek. Torkomon már hang nem jön ki, azonban Ian és Jeremy fájdalmas üvöltése biztosít arról, ők még küzdenek. Még harcolnak. Még életben vannak!
„Jenna! Figyelj rám! Koncentrálj! Ryan védővarázst fog rád olvasni és erőt fog adni. Mikor szólok, ismételd utánam a varázsigét. Bízol bennem?”
Annyi, de annyi megválaszolatlan kérdés van a fejemben, ami nem hagy nyugodni. Kyle valójában Hayra. És Nikolas pedig a testvére. És képes lenne megölni őt.


Most jövök csak rá mennyire keveset is tudok. És mennyire gyerekesen is viselkedem. Hisz, az a világ, amelyet nagyon sokáig kerülni akartam és mindent megpróbáltam elkövetni az érdekében, hogy ne létezzen számomra, magába kebelezett.
Ez is azt bizonyítja, bár mennyire is menekülni akarunk a sorsunk, ill. saját magunk elől, felesleges megpróbáltatásoknak tesszük ki magunkat. Igaz, a sorsunkat, a jövőnket nem tudjuk előre megjósolni, ami nem feltétlen baj. De magunk elől egyértelműen nem tudunk menekülni. És mi is az élet legfőbb célja? Talán megismerni önmagunkat. Kiismerni önmagunkat. Ami nem is olyan könnyű, mint amilyennek hisszük. Egy egész élet leéltével is tudunk újat mutatni magunknak.
Emberek hatnak ránk, szerelmek és csalódások formálnak, a remény pedig soha el nem képzelt erőt ad a legváratlanabb helyzetekben.

„Jenna! Ki futunk az időből!”
- Mehet – suttogom alig hallhatóan, s még mielőtt a teljes sötétség magába rántana, s kihalna belőlem az erő, elismétlem a Kyle által elhangzott varázsigét.

 

 

És a folytatás:

http://ketelyek.blogspot.hu

68. fejezet

Drága Olvasóim!

Igen, tudom, most már tényleg ideje volt Veletek is megosztanom az első fejezet utolsó sorait... A befejezés azonban még várat magára, ugyanis úgy döntöttem két bejegyzésben teszem közzé az írást.
Remélem elnyeri tetszéseteket, és akinek esetleg tippje van a befejezésre, vagy más fordulatokra számított, írja meg kommentben! :)

Millió Puszii

Csajszii

 

Nem tudom milyen, ha az álmaink valósággá válnak. Azt viszont tökéletesen tudom, milyen, amikor a rémálmainkat éljük meg.
Eddig úgy éreztem, valamiféle kettős világban élek. Az egyiket sokan szomorú valóságként emlegetik, a másikat pedig reménynek hívják.
Per pillanat egy haramadik világomat élem, mely nem csak hogy rettenetes, kilátástalannak is tűnik. Egy rémálom, ami nem akar véget érni, s minden egyes csapás csak üresebbé tesz.
Ahhoz, hogy kizárjam a hangokat a fejemből rohannom kell. Rohannom kell, hisz a legjobb barátom élete a kezemben van, az exem, akibe szerelmes vagyok minden negyed órában az életéért küzd, a gyűlölt „tanárommal” az oldalán. Rohannom kell… hisz egészen eddig megfeledkeztem a számomra legfontosabb emberről. Nem azért, mert nem a világot jelenti nekem. Azért, mert úgy gondoltam nem eshet bántódása. Viszont már erős kétségek támadtak bennem, melyek ezt megcáfolhatják.


Nos, ez volt az a pont, mikor a világ megszűnt számomra létezni. Tudtam, hogy sokan csak rám várnak, bennem hisznek, de ők mégis mások. Ők tudják mibe kerverdtek. Ők tudják most miért ott vannak, ahol. Dylan nem. Ez tény, ugyanakkor… rettentően sajnálom, de édesapámat már elvesztettem. Ha ugyanez anyuval is megtörténik…  Nem adhatok erre még esélyt sem, hogy bármi is történjék vele!
Jéghideg a beton, mégsem számít. Mezítelen lábaim már nem éreznek.
Egyre közelebb vagyok a házunkhoz, egyre nagyobb reszketés fog el. Nem tudom mi vár rám. Nem tudom, mire kell, hogy felkészüljek. Mindenki, aki valamennyire is fontos számomra, már szemléltette a fájdalmas valóságot.
Azonban a ház elé érve nyugtázom, nem, még nem láttam a legrosszabbat.
Megtorpanok. Légzésem elakad, ajkaim megremegnek a kegyetlen gondolattól, miért is van tárva nyitva az ajtó – már amennyi maradt belőle -, vérfoltok mindehol és törött tárgyak szerteszét.
Mozgásra kényszerítem magam. Hatalmasakat lélegezve közeledek a ház bejáratához.
- Anyu? – szólok be halkan. E pillanatban bármilyen válasz megtenné. Minden jobb a néma csendnél. Minden!
Újabb lépésre szánom el magam. Majd újabbra és újabbra. Befelé haladva látom, hogy a bútorok is darabokban vannak, a vérfoltokból is egyre több van. A nappaliba érve már nem óvatoskodom. Düh és félelem fog el. Talán ez az érzelemi páros az, ami az embereből a legrosszabbat tudja kihozni.
- Anyu? – nem érkezik válasz. – Anyu! Anyu, ha itt vagy valahol, válaszolj! Kérlek! Anyu, ne csináld! Kérlek, szólalj meg! Anyu!
Mint egy őrült, úgy futottam végig az egész házban válaszra várva. Választ kaptam is. Bár nem egészen olyan módon, mint szerettem volna. Anyu ezüstkarika fülbevalóját találtam meg a nappali szőnyegén, egy hatalmas vérfolttal együtt. Remény volt, de már az sem számított.
Carlos átlépett minden határt. Ha eddig Dylan nem lett volna elég, nem beszélve Jeremyről… na persze Kyleról sem feledkezzünk meg, most ért el az üresség az a pontja, ahol az embereket még be tudod azonosítani, de már megfeledkezel a helyes illetve a helytelen döntés fogalmáról.
Hatalmas görcs van a gyomromban, könnyeim már rég elapadtak, ehelyett vért könnyezem. Kétszer is tükörbe kell néznem, igaz-e amit látok.
Emlékek ezrei törnek fel bennem. Lapokról, amik egy hiányos könyvben szerepeltek. Sosem értettem mit taglalhatott a könyv,  hisz nem az anyanyelvemen volt. Sőt, még magát a nyelvet sem ismertem. Azonban egy-két –az anyanelvemen írt - jegyzetetekkel teli papírt találtam az oldalak között, telis teli illusztrációkkal és varázslatokkal. Fekete mágiának tűnt, így nem akartam jobban belemerülni, de látom, most már hiba volt. Ettől függetlenül a lényeget akkor is kiolvastam a könyből. Ha egy boszorkány vért könnyezik, fekete mágia lakozik benne, ami lassan, de biztosan veszi át gazdájának elméjét.

Valamikor sötét mágiát alkalmaztam és nem emlékszem rá? Ez teljességgel lehetetlen.
Talán azért nem tudok egyről sem, mert bár én távol állok a sötét mágiától, Simone mindig is el volt tőle ragadtatva. Persze, az erejével együtt, ezt is megkaptam. Teljesen mindegy milyen varázslatot hajtottam végre, a sötét varázslat feléledt ezáltal és Simone átka is átragadt rám. Igaza volt Jeremynek. Nem kellett volna egyszer sem varázsolnom, és hallgattam rá? Dehogy!
Nem hagyhatom, hogy még mielőtt elvesztem önmagam, ne tudjam biztonságban a szeretteim, de legfőbbképpen anyát!
Egy pillanat alatt gyengeség fog, elvesztem az eszméletem is, s mikor újra magamhoz térek, már nem otthon vagyok. Úgy érzem, hogy csak pár perc volt, míg nem voltam magamnál, azonban elég erősen fontolóra veszem a gondolatot, miután egy zárt, sötét – a dohos szagból ítélve – pincében találom magam láncra verve.
Hajam és ruhám egy víz, alattam pedig már szép kis tócsa keletkezett. Fázok, fáradt vagyok és a bilincs is belevág a húsomba. Minden egyes apró mozdulat fáj, még a szememet is nagy erőfeszítésekkel nyitom ki.
- Jenna!
Először azt hiszem a képzeletem játszik velem. Aztán a többszöri becézgetésre összeszedem minden erőmet. Az erőtlen és rekedt hang irányába fordulok, de a hirtelen mozdulatban a kezemet is megmozdítom és a csuklómba hasító éles fájdalomtól felsikítok.
- Nyugalom! Ian vagyok, Jenna!
Alig akarok hinni a fülemnek. Egy pillanatra boldogság árad szét testemben, hogy nem vagyok egyedül, de amint visszanyerem látásom, s a homályból tisztaság lesz, újra sötétet és eszméletvesztést kívánok.
- Ian! – zokogástól rázkódik testem, egyszerűen nem hiszem el, amit látok.
- Jenna, Dylan… meghalt – préseli ki magából nehézkesen.
Nem értem, mit mond. Csak percek múltán fogom fel szavai súlyát. Azonban nem hiszek neki.
Hisz Ian itt van. Én is itt vagyok. Dylan… nem! Neki élnie kell!
Újra a félvérre nézek, aki sajnálkozva bámul engem, s aztán a fejét egy másik irányba fordítja. Követem tekintetét.
- Nem, nem, nem…! Dylan! Kelj fel, tudom, hogy élsz…! Dylan! Dylan! Dylan, tudom, hogy hallasz, ne játszd meg magad. Ez most nem az a pillanat! Dylan!
Szívverésem már abnormális, és lassan tényleg kezdem úgy érezni magam, mint aki nincs az eszméleténél. Ez valami rossz tréfa. Ez az egész egy hatalmas átverés, egy teszt! Nem lehet más!
- Könyörgöm, ne csináld! Dylan…!
Arcomról takony, alvadt vér és smink maradékait mossák magával könnyeim. Testem rázkódik a zokogástól, esküszöm, maga a látvány jobban fáj, mint mikor a húsbomba belevájt a rozsdás fém. Ordítok, azonban nem a fizikai fájdalomtól. Már meg sem érzem. A lelkemet keresem, ami még az ellen küzd, hogy ne legyek egyike a fekete mágiát űző boszorkányoknak.
- Dylaaaan…!
- Jenna! Jenna! Figyelj rám! – azonban mint aki meg nem hallja Ian szavait egyre nagyobb fizikai fájdalomnak vetem alá magam, miközben remegő testemmel a látványt dolgozom fel. – Figyelj rám, a francba is! El fogsz vérezni, ha így folytatod!
Valószínüleg Iannek minden erejére szüksége volt, hogy akkorát üvöltsön, hogy végre rá figyeljek.
A kapálózást abba hagyom, de a sírást nem tudom.
- Tudom, hogy fáj, de ki kell szabadulnunk. Carlosnál van anyukád!
Megdermedek.
- Mit mondtál? – kérdezem, s úgy érzem magam, mint akit kijózanítanak egy hosszú éjszaka után.
- Sajnálom.
- Honnan tudod? – szegezem neki a kérdést.
- Carlos téged akar. Ha nem teszed azt, amit mond, kényszeríteni fog, Jenna.
Azt merje megpróbálni! Ha anyunak akárcsak egy haja szála görbül…!
- Ahogy mondja, édesem. Nem értél vissza időben, az alku az alku.
Nyílik a pince ajtó, a fényben egy sötét alak körvonala rajzolódik ki. Szavai hallatán felszisszenek és a gyász mellé düh is társul. Erőt merítek a fájdalomból, nem sírok már, még csak nem is könnyezem, nyugodtan hallgattam Carlos hergelő mondatait.
- Dylan halála számomra is nagy fájdalommal járt, ha hiszed, ha nem. Te mégis inkább foglalkoztál az exeddel, akibe még mindig fülig szerelmes vagy, mintsem rohantál volna a másik vámpírért. – Carlos lesétál a lépcsőn, majd Ian és közöttem megáll. - Oh, Ian, mielőtt elvesztenéd a fonalat, Dylan élete tőled fügött. Jennának veled kellett volna kiváltania őt. De még csak megkeresni sem indult téged. Csak azt nem értem miért… lehet, hogy nem egy felé húz a szíved? Féltetted? Érdekelnek a gondolataid, Jenna – immáron rám tekint.
Egy pillanatra elgondolkozom. Tudtam, hogy Dylan az életéért küzd, mégsem kerestem elszántan Iant. Ettől függetlenül ez nem azt jelenti, hogy nem próbálkoztam!
- Egy mocsok vagy! – sziszegem az arcába. Mindenáron össze akar zavarni engem és a többieket. Azt hiszi, drámával el lehet érni bármit is.Kezdő játékos. Ha így lenne, Jeremyvel már rég együtt lennénk. Ismét.
Azonban Ian szemei másról árulkodnak. Ő rá talán mégis hatással voltak Carlos szavai. Vagy épp a ténytől, hogy egy másik élet ára volt, meglepődött.
- Jól félrevezettétek ti ketten az embereket. Ez nem kétség – nevet fel. – Ugyanakkor Jenna, nem ártott volna észrevenni, hogy a vámpír haverod teljesen beléd esett.
Visszavonom. Carlos szavai mégis hatottak rám. Egyáltalán nem hittem el neki, amit mond. Nem akartam. Nem akartam, de a következtetést könnyen le tudtam vonni, miután Ian meggyötört arccal pásztázta a földet.
Carlos jó játékos. Nem azért mert sikerült az államat a földre ejtenie… hanem mert úgy időzített, hogy Jeremy is minden egyes szót halljon, akit pont ebben a pillanatban hajítottak le a pincébe, akárcsak egy élettelen tárgyat. A fagyos csendben csontok törése hallatszik a sötét, poros helységben, majd egy ezt elnyomó ördögi kacaj.
- Szedjétek le a félvért, ezt meg kötözzétek ki a helyére! – bök Jeremy felé. - A bátyját meg folyamatosan ellenőrizzétek. Ha megbukik, öljétek meg, ha túléli, hozzátok elém.
Jeremy és Kyle ezek szerint tesztelve vannak? Jeremy átment, Kyle az életéért küzd. Tragikus, de ennél már csak az tragikusabb, hogy Carlos tisztában vele, hogy Ian félvér! Minden lapunk ki van játszva. Pillanatnyilag vesztésre állunk, és kétlem, hogy ez megváltozna.
- Mit csináltál anyával?! – szegezem neki a kérdést, még mielőtt ismét eltűnhetne. Váratlan kérdésemre megtorpan, és lassan megfordul.
- Anyáddal? Hidd el édesem, ha anyád nálam lenne, már rég megöltem volna. Ahogyan az apádat is.
Gonosz vigyor suhant át arcon. Egy győzelmes mosoly. És ezzel már én is tisztában vagyok, nyerésre áll... De ha anya nem nála van, nem nyert! Valaki megmentette és ez számomra mindennél többet jelent. Ettől független kétélyek hegyei lepnek el. Miért volt annyi vér, verekedés, öldöklés nyoma, ha nem Carlosnál van anyu? És hol van most? Él-e még?
Ő ölte meg apát! Jut el a tudatomig mondata a nagy megkönnyebbülés után. Mégsem volt igaza Kyle-éknak. Carlos volt az! Maga az ördög gyilkolta meg! Már akkor is az átkot akarta megtörni! Már pedig ezért sem fogom hagyni! Meg kell mutatnom, hogy erős vagyok. Meg kell mutatnom apának, hogy igenis az ő lánya vagyok és anyáért is harcolnom kell. Nem engedem, hogy összetörjön a tudatban, hogy a lánya meghalt. Nem engedhetem! Maga az ördög hívott párbajra. Ugyanakkor egyáltalán nincs tisztában a ténnyel, hogy az én ártatlan belsőmet mekkora erők uralják.

Bőröm libabőrös, egész testemmel vacogok. A nedves ruhám szorosan rám tapad, akárcsak vizes hajam. Állapotom azonban talán még a külsőmnél is borzasztóbb. Szédülök a sok vérveszteségnek köszönhetően, éhes és szomjas vagyok, mi több, lelkileg megfáradt, meggyötört.
Jeremyre pillantok, akit a szemben lévő falnál vertek láncra. A vámpírban nincs már erő, csupán a vasból készült lánc tartja testének súlyát.
Feladtuk. Ő is feladta, én is feladtam. Hiába próbálta Jeremy kiszabni a láncot a téglafalból, lehetetlennek tűnt. Én pedig hiába próbáltam ki mindenféle bűbájt, a vaslánc mintha csak magába szívta volna a varázserőmet.
Kétségbeesetten kapaszkodunk egymás tekintetében, már-már olyan, mintha egymásban tartanánk a lelket, pedig tudom, nem így van. Ő nem érez semmit, ezt mostanában tökéletesen kifejezte…, ráadásul tudja, Ian iránt is éreztem valamit. Nem volt szerelem, nem volt komoly érzelem, mégis… valami megmozdult bennem. A tudat miatt pedig még inkább elhidegült tőlem.
Rossz előérzetem támad. Hosszú idő után most vonom meg magamtól először Jeremy pillantását. Hatalmas fájdalmat érzek mellkasom felől, s mikor odakapok, hogy enyhítsek a fájdalmon, a láncok belevájnak a húsomba. Felüvöltök, mire Jeremy felkapja a fejét, és mintha harci állásba tornázná fel magát. Szemeiből düh és aggodalom árad.
A fájdalom csak erősödik, olyan, mintha egy tőrt döfnének egyenesen a szívem irányába. Testem megfeszül a fájdalomtól, torkomon már nem jön ki hang, kétségbeesésemben levegő után kapkodok. Újra mellkasomra pillantok, mikor hideg bőröm valami meleggel érintkezik.
- Mi a ….?! Jenna! – szólal meg itt létünk óta először Jeremy. Nem nézek rá, az okot keresem, miért és mi végez velem.
- Mond, hogy nem kapcsolódtatok össze Iannel!
Egy fájdalmas sikítás közepette megrázom a fejem, s mikor felfogom Jeremy kérdését, elgondolkozom. Összekapcsolódni? Nem, nem. Ian csak a véremből ivott, semmi varázslat nem hangzott el.
- Jenna!
- I… Ian iv… ivott a vérem…véremből – nyögöm fájdalmasan, s miközben én szenvedek, Jeremy szemeiben valami rég nem látott melegség jelenik meg a zavaradottság után.
Világos lett neki minden, úgy vélem. Rájött, Iannel nem randiztunk, nem történt köztünk semmi, csak érzelem túlfűtöttsége volt jelen, amit leginkább a vérivás befolyásolt.
Összekötött minket.
Jeremy tekintetét magamon érzem, azonban képtelen vagyok rá pillantani. Tudom, hogy semmi okom nincs szégyellnem magam, mégis úgy éreztem, hazudtam neki. Pedig ő volt az, aki inkább felszedett csajokat, mert félreértette Iannel való kapcsolatomat.
- Jenna! Sajnálom.
Meghökkenek. Szabályosan lefagyok egy pillanatra. A fájdalomnál is erősebb hatással van rám utolsó szava. És a hatás, amit pedig kivált belőlem bocsánatkérése, rettentő. Düh és harag tör utat magának, s mint aki újból életre kel, erősnek érezem magam.
Mély levegőt veszek, mielőtt bármi meggondolatlant is hozzá vágnék. Hónapokig vágytam rá, bármit megadtam volna érte, hogy hozzám szóljon, s mikor megtette, még jobban letaszított az így is eléggé mély szakadékomba. Megalázott, a fél várost lefektette, csak azért, hogy engem bosszantson és most egy szó hatására azt hiszi minden megváltozik! Azt hiszi, mikor megérti a dolgokat elnézem neki azt a sok fájdalmat, amit okozott.
Nevetséges! Jobb szót, ha akarnék sem találnék rá!
Alig pár másodperc telhet el, mikor a pince ajtaja újra kinyílik és egy vámpír, aki az előbb még a lépcső tetején állt, a mellkasomból eredő vért tanulmányozza. Rémült arckifejezés ül ki rá, majd amilyen gyorsan felbukkan, el is tűnik.
Jeremyre nézek, aki épp a harcra kész pozíciójából ernyed vissza, s én ismét azt az erőtlen vámpírt látom magam előtt, akit csak behajítottak a pincébe.
Dühös vagyok, forrongok, egyszerűen túl sok minden történt a ma este folyamán. Túl sok minden. Lassan, apránként forognak végig szemem előtt a filmkockák.
Ian az ajtóban, hogy bálba vigyen. Jeremy, ahogy engem néz gyönyörű fekete ruhámban. A vitánk. Ian megbántása. Dylan életének utolsó szavai. Carlos és az igazság. Jeremy és Kyle szenvedése. Anya eltűnése. A láncravert Ian. És most… Jeremy.
Minden egyes kép jobban fáj az előzőnél. Minden egyes kép azt a rémálomba illő valóságot ábrázolja, amit el akartam kerülni. Amikért bármit megtettem volna, hogy ne történjenek meg. És most magatehetetlenül, láncra verve, véresen, megalázottan, utolsó reménysugaraimat is elvesztve kész vagyok beletörődni a jelenbe. Kész vagyok feladni azt, amiért egy órája bármit megtettem volna. Az egész életemet, mindent. Elbuktam, mint boszorkány, mint Hayra és mint mindenki mentsvára. Elbuktam. Édes kevés vagyok egymagam. Egymagam… Egymagam!
- Jeremy, segítened kell – suttogom, miután elmormolom a varázslatot, ami meggátolja, hogy harmadik fél bármit is halljon a beszélgetésből. Tudom, hogy a lánc elszívja az erőm, most mégis erősnek érzem magam. Egy Hayra teljes erejét képtelenség, hogy egy mágikus lánc magába szívja. Nem, nem lehetséges. Vagy ha egy Hayraét mégis képes lenne magába szippantani, kettőét biztosan nem!
Hogy is felejthettem el?!
- Simone segíteni fog, tudom. Ha leolvadtak a láncok, igyál belőlem amennyi szükséges, majd vidd ki Iant ebből a rohadt koszfészekből én pedig megkersem Kylet. És ne vitatkozz, könyörgöm – szólok rá erélyesebben, mikor szólásra nyitja a száját. Ez nem az a pillanat, mikor a vámpírok döntenek. Eddig megvolt a lehetőségük, most, hogy az esélyeiket nem használták ki, jöjjenek a boszorkányok.
Be sem fejezem a mondatomat, már hallom is, ahogy a vámpírok fentről jönnek a pince irányába. Nincs volt több esélyünk. Most vagy soha.
Mély levegőt veszek, s becsukom szemeimet. Simone keresésére indulok elmémben, bár pontosan tudom, hogy merre kell keresnem, aztán ha megtaláltam, mit kell mondanom neki.
- Ha azt akarod, hogy a vérvonal legutolsó Hayra-boszorkány életben maradjon, segítened kell, nem érdekel, mivel jár. Bármit képes vagyok feláldozni. Bármit.
Simone eltűr egy vörös hajtincset szeme elől, megereszt egy bestia mosolyt, majd megmutatva segítségének árát visszadob az elmémből a valóságba.
Jeremyre pillantok, s varázsolni kezdek, ezzel jelezve Simonenak, teljesítem a feltételt.

Életjel

Drága Olvasóim!

Hosszú idő után újra itt vagyok. Nem magyarázkodni szeretnék, mégis úgy gondolom, megosztok -meg kell osztanom- veletek egy-két gondolatot.
Írás... nos, elemezzük mit is jelent maga a szó. Egyrészről jelentheti azt is, hogy valaki csak ír, ezzel cselekvést végez. Lehet ez egymás utáni értelmetlen szavak írása is. Teljesen mindegy, a lényeg a cselekvés.
Másrészről írás lehet a leírt szavak, betűk öszvege, alakja.
És lehet egy harmadik változat, amelyben valaki olyan történéseket, történeteket ír meg, amiket saját maga gondol ki, álmodik meg, illetve idegen művek alapján újabb inspirációt gyűjt.
Nos, nekem az írás egy teljesen más dolog. Számomra a jelentése nem az, amit a Magyar Nyelv Szótára határoz meg, és nem is az, mint amit a legtöbb ember az írásról gondol/hisz. Úgy vélem az írók, költők, és mivel a mai társadalomban a bloggerek is nagyon jelentős szerepekkel bírnak, őket is meg kell, hogy említsem, szóval az említettek mind azért írnak, mert számukra az írás egy plusz. Egy olyan plusz, amely nélkül az életüket már nem tudnál elképzelni. Egy olyan plusz, melyben saját világot alakíthatnak ki maguknak. Egyfajta mentsvárat hozhatnak létre a szürke hétköznapok történései elől, a megfáradt léleknek új erőt és örömöt adhatnak. S talán az egyetlen dolog, amivel ezt a világot feladják az egy történet végi pontot jelent. De sokszor még az sem elég.
Miért beszélek - pontosabban írok én erről? Azért, mert szeretném ha tudnátok, hogy mit jelent nekem ez a történet. Nagyon fiatal voltam, mikor elkezdtem Jenna és életének történeteinek felvázolását. Talán ha 14 lehettem, azóta pedig már több mint 6 év eltelt.
Itt a blogon a ki tudja már hányadik átírást látjátok, és ha lehetek őszinte (már pedig miért ne?), még most is számtalanszor átírnám. Azonban arra a döntésre jutottam, hogy folytatom a történetet és az "alap sztorit"meghagyom a múlt emlékére.

Nem tudom és valahol mélyen nem is akarom elengedni Jennát. Ez nem azt jelenti, hogy mellette nincsenek más írásaim, illetve más gondolataim, ötleteim, amiket meg szeretnék veletek osztani. De ez a történetem más. Mikor szomorú voltam, írtam. Mikor boldog voltam, ugyanígy tettem. És reméltem, hogy ha nekem rossz napom is van, titeket egy-egy résszel mosolyra tudlak bírni, vagy esetleg örömömet tovább adhatom.
Emlékszem, akárhányszor leültem a számítógép elé mindig ha egy-két sort is, de folyamatosan írtam. Sokszor válságba kerültem, s amint jó ötletem támadt, képes lettem volna a kávézóban ott hagyni a barátaimat, csak hogy írjak. Persze ez nem történt meg, de onnantól kezdve nem a beszélgetés volt a legérdekesebb, mondanom sem kell... :)

Nagyon bízom abban, hogy ez a gyermeteg izgatottság továbbra is így marad, akárhányszor leütök egy billentyűt, és abban is bízom, hogy lesz még személy, akit érdekel a történetem folytatása.
Ha igen, akkor kérlek oszlassátok el Kételyeimet, és írjatok egy kommentet. Rettentően hálás lennék! :)

 

Rengeteg sok Puszi:
Csajszii

 


Életjel

Drága Olvasóim!

Régen írtam.
Ennek több oka is van, de ne aggódjatok, a történet legutolsó részéből már csak pár sor hiányzik és olvashatjátok.
Tudom, rengeteg idő telt el a legutóbbi fejezet óta. Ezt azonban remélem kárpótlom, amint felkerül a befejezés.

Igyekszem minél hamarabb feltenni a részt, ne aggódjatok, nem tettem le sem a történetről, sem Rólatok! :)

Millió pusszi
Csajszii

 

Bejegyzés - Játék

Drága Olvasóim!

Régen írtam már, bevallom, rosszul is érzem magam emiatt. Ennek sajnos több oka van, de magyarázkodni nem fogok, hisz mint mindenki tudja, az ember soha nem megy vele semmire. :)
Ettől függetlenül boldogan nézem, hogy az olvasók száma minden nap meghaladja a százat. Sokat gondolok rátok, vajon mit gondolhattok a blogról? Ugyanis semmi visszajelzést nem kaptam mostanában - ez bevallom, rosszul érint.
Fel akartam nektek tenni a történet befejezését, de a dokumentumom teljes mértékben felszívódott. Nem tudom, hogyan, miként, mikor... de teljesen kikészültem akkor. Aztán gondolkodtam. Lehet, hogy nem véletlen. Ugyanis, nem voltam a befejezéssel megelégedve.
Egy újabb lehetőséget kaptam, hogy átjavítsam a blogot és ezt ki fogom használni. Bevallom, jobb, hogy így történt. Lustaságból lehetséges, hogy felraktam volna azt a történet véget, holott az nem volt számomra - és ezáltal gondolom nektek sem lett volna - megnyerő. Hisz ha az író elégedetlen, az olvasótól nem várhatja el, hogy tetszen az írás, nemde?:)
Szóval ne haragudjatok, összeszedem magam hamarosan, és nemsokára teljes mértékben magatokénak tudhatjátok a történetemet.

Mindentől független, ahogyan a címben is olvashatjátok egy játékot szeretnék indítani.
Pályázni Augusztus 15-ig lehet(!!), ami azt takarja, hogy az e-mail címemre (csajszii6612@gmail.com) egy novellát kellene küldeni.
A jutalám bár nem anyagi, úgy gondolom, hasznos lehet számotokra. A blogra kiteszem a legjobb 3 írást, ami garantálja, hogy a napi több száz olvasóm is megtekinti azt!! :) Ha blogotok is van, linkeljétek el a címét, azt is kiteszem, ezáltal segíthetek nektek a népszerűsítésben. Legalábbis remélem! :)
Miről is szóljon a novella? + feltételek
- ne legyen több, mint 5 oldal
- tartalmaznia kell 5 db szót, amiket én határozok meg (lent olvashatjátok, kék betűkkel írtam). Ha ez nincs benne, sajnos nem tudom elfogadni.
Természetesen a szavakat nyugodtan lehet ragozni, más igeidőkbe tenni és a felhasználási sorrend sem számít.:)
- saját írás legyen!

Remélem tetszik nektek ez a kis játék és sok novellát olvashatok majd!! :))

Az 5 szó:
távolság
esély
könnyed
hajigál
kifogás

 

Sok puszi: csajszii

 

 

67. fejezet

Drága Olvasóim!


Nem felejtettelek el Titeket! Ne haragudjatok, egyszerűen sok dolog jött össze, a számítógépem sem szeretne nekem engedelmeskedni... szóval bocsánat!

Remélem, azért még itt vagytok velem és kitartóan továbbra is olvassátok a blogot!

Millió puszi Mindenkinek: csajszi

 

Utamat, mintha végig figyelték volna. Fel-felbukkanó rémisztő fejeket, alakokat láttam megvillanni a sötétben. Nyílvánvalóvá vált számomra, nincs menekülés. Dé mégis miért feltételezi azt Carlos, hogy elszökök, ha egyszer nála van Dylan?!  Mondjuk az elővigyázatosság sosem árt.
Ian fogalmam sincs hol lehet. Azt sem tudom merre keressem, mindenesetre a buli helyszínén láttam utoljára. Remélhetőleg szerencsém lesz.
És ha megtalálom? Mégis mit mondok neki? Mindenhol figyelnek, nem közölhetek vele tényeket, hisz a lényeg az lenne, hogy a váratlanul kijátszott lap váratlan maradjon! Nem beszélhetek vele nyíltan, hisz mindenhol áll valaki, aki a mozdulataimat figyeli.
Az utcában voltam már. Carlos háza is ott állt, azonban már fele se akkora jó kedv honolt az épületben, mint korábban. Inkább emlékeztetett valami kísértetkastélyra. A zene már nem szólt, a fények is elaludtak. Az egyedüli amit hallottam hangos koppanások és szitkozódások sorozata volt.
Megtorpantam. Minden autó, ami eddig az utcában parkolt elűnt. Mintha az egész város mély álomba szenderült volna. Sehol egy kisebb zaj, sehol kutya ugatása, csak a néma és kísérteties csend. És ezt egész rohanásom alatt csak most vettem észre…
- Látok valakit! Látok valakit! Héj! Héj! Kérem! Segítsen!
A hangra felkaptam a fejem. Körbe néztem, de senkit sem láttam magam körül.
- Héj! Kérem! A házban vagyunk!
Ismerős hangok. Nagyon is…
Egy másodperc erejéig nyugalom árasztotta el egész testemet. Halvány mosollyal az arcomon indultam el gyilkosom háza irányába.
- Ez Jenna! Jenna! Jenna! Szedj minket ki innen!
A mosoly lehervadt arcomról, helyét remegő ajkak és egyre nagyobb félelem vette át.
Az ajtó teljesen ki volt tárva, Kyle és Jeremy pedig rémült arccal, könyörgő tekintettel meredtek rám. Nyílván nem maguktól játszák az idiótát. Simán kijöhetnének.
- Mi történt? – kérdeztem elszörnyedve. A ruhájuk cafatokba lógott rajtuk, Kyle testét alvadt vér rengetege fedte, Jeremy pedig egy hatalmas húsbárdot tartott magánál.
- Nem tudunk kimenni. Valami varázslat van a házon. Minden negyed órában pedig valami csapás sújt le ránk… Jenna hozz minket ki innen, könyörgöm!
Rengeteg mindent láttam már Kyle arcán, de rettegést és könyörgést sosem. Mégis milyen csapásokat kellett nekik átélniük, hogy ennyire rossz állapotban legyen mind a kettő vámpír?
Jeremy… Jeremy kerülte a szemkontaktust, azonban ő is szenvedett. Testhelyzetük elárulta, nem pihenhetnek. És mivel folyton órájukra pillantgattak, feltételeztem, hogy mindjárt letelik egy újabb negyed óra.
Az ajtó előtt megálltam és óvatosan átléptem a küszöböt. Minden gond nélkül beléptem, majd vissza. Kyle, hogy bebizonyítsa igazat mondd, úgy tett, mint aki ki akarna sétálni, de csak visszapattant egy láthatatlan erő hatására.
- Kyle… nem tudok erre varázslatot.
- Törd a fejed! Hayra vagy, hozz ki minket innen!
Bármennyire is igyekeztem, egyetlen igézet sem volt ide való.
- Nem…sajnálom. Nem tudok egyet sem!
- A francba is, Jenna! Gondolkozz már! – üvöltött rám Jeremy, mire az eddig visszatartott könnyeim kicsordultak.
Borzasztó volt Dylant látni halottként. De legalább az ő arcán megnyugvás ült… ha ez egy pozitívum… Azonban Jeremy és Kyle félelemtől rettegő arcát, véres, rongyos kinézetük láttán, egyre nagyobb hányinger fogott el.
- Sajnálom. Sajnálom!
- Kyle… 1 perc – szólt Jeremy.
Az idősebb vámpír bólintott, szemei elszántásgról árulkodtak.
Egy véletlen egybeesésnek köszönhető, hogy Jeremy és az én pillantásom találkozott. Csak álltunk, bámultuk egymást, mintha tudnánk, hogy mind a ketten utoljára látjuk a másikat. Csupán egy pillanat volt az egész, de érzések ezrei lobbantak fel bennem. A legelső csókunk előtt néztünk ugyan így egymásra, és talán pont ezért égetett a fájdalom. Mert kiskoromban megtanultam, a dolgok gyakran érnek úgy véget, ahogy elkezdtőtek…
- Keresd meg apád könyveit és szedj minket ki innen!
Ezzel Kyle bevágta előttem az ajtót, én pedig még egy teherrel a nyakamba magamra maradtam.

Minden megtett lépéssel egyre gyengébbnek éreztem magam. Összekellett szednem magam ahhoz, hogy ne dőljek el, mint egy zsák krumpli. A ruhám is egyre csak húzott lefele, felesleges súlyként éreztem magamon. Az egyetlen ami a lelket tartotta bennem, az a mások iránti felelősségem és érzéseim voltak. Már megint az érzések…
Számítottak rám és nekem is szükségem volt rájuk. Minden egyes alkalommal, amikor Kyle és Jeremy arca jelent meg előttem hideg rázott és fájdalomérzetem támadt. Mintha én is velük szenvednék. De ezt a képet hamar elkergettem, hisz meg kell találnom Iant.
Nem futhatok ki az időből, egyszerűen meg kell keresnem a félvért! Neki már csak … nem tudom mennyi! Nem tudom! Annyi időt elvesztegettem Carlos házánál ért sokk miatt, hogy már fogalmam sincs mennyi időm maradt! Ha előbb cselekedtem volna, lehet, hogy Kyleékat kiszabadíthattam volna és most már Iant is előbb megtaláltam volna…
Bár ezek csak feltételezések. Nem ostorozhatom magam az elkövetett hibáim miatt, helyre kell hoznom őket. Per pillanat az egyetlen vagyok, aki bármit is tehet…
Gondolkozzunk Ian fejével.
Hiába.
Nem megy… azok a borzalmak, amik a testvéreit érik…
És Dylan!
Nem, nem gondolhatok ilyenekre! Szóval Ian!
De mégis hogyan jutott ki a házból, ha Kyle és Jeremy bent ragadtak?! Képtelen vagyok össze rakni a kirakó darabkáit.
És Ryan? Ő vajon merre mehetett?
Teljesen kiégettnek érzem magam. Azt érzem, amit sosem akartam. Megtudni milyen is összroppanni a rám neheződött gondok súlya alatt. Hiába létezik a remény. Per pillanat nemhogy az alagút végét… a megtett lépéseim irányát sem ismerem fel a sötétben.

66. fejezet

Drága Olvasóim!

Mit gondoltok az előző részről? Kellően meglepődtetek?
Telis teli vagyok kérdésekkel, szóval kérlek, aki csak teheti hagyjon egy kommentet és fejtse ki a véleményét. Legyen az pozitív, akár negatív.
Ezzel a résszel kívánnék Boldog Áprilist! :DD

Puszii: csajszii

 

- Te… te vagy… - nyögtem halkan.
Carlos felállt a holtan fekvő Dylan mellől. Ezt olyan lazán tette, mintha csak egy leesett szemetet hagyna a földön és hangosan felnevetett.
A hideg futkosott a hátamon. Mikor abbahagyta, gúnytól teljes kacaja még mindig a fülemben visszhangzott.
- Ideje volt. Be kell valljam, már kezdtem unni a játékot. Folytonosan szórtam el nektek a nyílvánvalóbbnál nyílvánvalóbb jeleket és ti még csak arra sem vettétek a fáradságot, hogy észre vegyétek őket.
Újra és újra elismételtem magamban Carlos szavait. Emésztgettem, majd feldolgoztam őket. Jelek? De hát… a meghívó, a buli mai dátuma, a látomásom… az ismerős nevetés, amikor Simone üzenni akart, a vámpírjelmez. Minden az orrom előtt volt és hagytam magam elsiklani a dolgok felett. Túlságosan is lefoglaltak volna az érzéseim? Mondtam, hogy feleslegesek!
- Mit akarsz tőlem? És mit tettél Dylannel?
Hangosan felnevetett. Az hangja sötétebb volt, mint az esti égbolt.
- Eddig unatkoztam, most rátérni a lényegre… megnyugvás lenne neked. Ezt mégsem hagyhatom, ugye drágám? És hogy izgalmassá tegyem a dolgokat, játszani fogunk.
Düh tombolt bennem. Játszani? Mégis milyen elmebeteg lehet ez az ember…lény, akit a barátomnak hittem? Ki ő?! Válaszokat akarok! Válaszokat akarok most azonnal és Dylant életben látni!
- Mit csináltál Dylannel? – ismételtem egy korábban feltett kérdésemet.
- Sajnálatos módon, drága barátunk élete válságban van. Per pillanat élet és halál között van. Bár az utóbbihoz egyre közelebb…
Tettetett együtt érzést mutatott, még egy pillanatra el is merengett, hogy még hihetőbbnek tűnjön színészi játéka. Aztán gúnyosan elmosolyodott.
- Rajtad áll, hogy az életének mérlege melyik oldalra billen.
Gondolkodás nélkül válaszoltam. Dylan miattam került ilyen helyzetbe…
- Mit kell tennem? Bármit megteszek, de ne bántsd!
Erre csak egy elégedett vigyort adott válaszul, mint aki az előre megírt forgatókönyvét látná maga előtt. És az pedig remekül halad…
Kész voltam áldozatot hozni. Kész voltam bármire. Bárkiért kész voltam bármire.
Elűztem magamból a félelmet – már amennyire telett tőlem -, majd Carlosra pillantottam. Nem. Ez nem lehet egy lejátszott meccs. Mindent el fogok követni csak azért, hogy Dylan életben legyen és senki másnak ne essék bántódása. Nem adhatom fel, higgadtnak kell maradnom, nyugodtnak.
De mégis hogyan? Carlost már ki tudja hány éve az egyik legjobb barátaim közé soroltam. Erre most ő az, akitől igazán félnem kell. Meg akar ölni. Mindezt az erőm miatt. Apa… miért nem tudtad megállítani ezt az egészet? Miért nem kevertél erősebb vagy adtál több varázsitalt?
Ne haragudj… nem hibáztathatlak, mindent elkövettél… ez a sors akarata. Tudom, te ugyanúgy meg akartál ettől óvni, mint amennyire per pillanat rettegek az elkövetkezendő óráktól… ha persze lesznek.
- Bármit… ez tetszik.
Álltam egyhelyben és néztem egy idegen arcon elterülő undorítóan elégedett mosolyt. Hiába gondoltam, hogy ismertem a fiút… eszerint mégsem. Sőt! Egyenesen minden gondolatom vele kapcsolatban egy színészi alakításról szól. Mégpedig egy nagyon jóról.
- Kezdetlegesen mit szólnál ahhoz, ha idehívnád nekem Ian barátod?
- Miért? Arról volt szó, hogy nem bántasz sen…
- Édesem! – egy pillanatról a másikra változott át az arca félelmetessé. Hangja rettenetesen mély lett, de rá pár másodpercre mindennek már nyoma sem volt. – Ezt Te feltételezted. Dylan barátodnak felajánlom az életet, és te nem vagy hajlandó értékelni a nagylelkűségem. Milyen, milyen szomorú…
Ez egy őrült! Adjam fel az egyik barátomat a másikért? Elment az esze! Ha Iant idehozom neki, nem fog megállni.
Azonban Dylannek lehet egy hosszú, szép élete mindezek után…
- Ó, csak nem megfontolod az ajánlatot? Ígérem, amint úgy áll előttem a vámpírbarátod mint te, ő – mutatott a földön fekvő fiúra – már szabad és boldog ember lehet.
Szemét húzás, de komolyan fontolóra vettem a nevén nem nevezett alkut. Elgondolkodtatott. Hisz… vámpír? Ian félvér… és Carlos ezt nem tudja. Remélhetőleg. Ezt a lapot kilehetne játszani ellene…
- Miért kell neked Ian?
- Kiscicám, Dylan barátodnak órái vannak hátra. Jobb esetben. A te helyedben én nem foglalkoznék azzal, kinek mire kell ki… ugyanis az idő ketyeg. Tikk takk!
Megjátszott sóhajtás közepette nézett Dylanre, majd ismét rám. A barátomat bámultam. A szívem szakadt meg. Ő már nem tud mit tenni, én viszont tudok rajta segíteni
- Kérek egy órát – mondtam, majd sarkon fordultam. A zavaros gondolataimon kívül csak egy ördögi kacaj volt, amit hallottam.

 


65. fejezet

Drága Olvasóim!

Most már tényleg a vége felé haladunk. Ebben a részben remélem bőven találtok izgalmat, hisz végre lehull az a bizonyos lepel, ami már a kezdetektől fogva fent volt.
Na, ne szerelmi drámákra gondoljunk, mert mint tudjuk, abból sosem elég. És igazából Jenna sem tudja a szíve merre húzza...

Most teljesen másról van szó. Ha elolvassátok, nyílván érteni fogjátok, addig pedig...
Mire vártok még? Tessék, tessék olvasni! haha :))

Sok-sok puszii: csajszii

 

Ijedten felsikoltottam. Egy darabig könnyes tekintettel bámultam a földön mozdulatlanul heverő fiút, majd futnásnak eredtem.
Egy pillanatnyi történés megváltoztatta az egész gondolatmenetemet az estével kapcsolatban. Rettegés lett urrá rajtam, ahogy egyre csak Dylan felé közeledtem.
Egy pillanat alatt melegem lett. Nem éreztem a csípős hideget, ami megcsapott miközben őrült módjára futottam. Izzadságcseppek jelentek meg homlokomon, szemeim könnytől ázottak voltak. A szívem vadul kalapált, és ez minden egyes lépésnél csak felgyorsult.
Dylan mozdulatlan volt.
Ruhámmal nem foglalkozva letérdeltem mellé a mocskos betonra és megnéztem a pulzusát. Először azt hittem, a félelem miatt nem érzem a szívverését. Azt gondoltam azért érzem hidegnek a testét, mert a kezeim széjjel fagytak a parkban üldögélésem alatt.
- Dylan! Dylan! Hallasz? Mondd, hogy hallasz, könyörgöm! – simítottam végig finoman arcán, miközben zokogásomat visszafolytva igyekeztem kezelni a képességeimet meghaladó szituációt.
Utolsólag a légzését ellenőriztem. De az… nem volt.
- Nem! Nem! Nem! Dylan! Kelj fel! Kérlek! Kérlek!
Minden szót halkabban és fájdalmasabban ejtettem ki az előzőnél. Így látni az egyik legjobb barátomat… kegyetlen volt. Apa halála óta nem éreztem ekkora fájdalmat. De Dylan nem hagyhatott itt!
Próbáltam újra éleszteni, mindhiába. Könyörögtem a fentieknek, szintén mindhiába. Magatehetetlennek éreztem magam.
- Segítség! Segítsen valaki! Könyörgöm! Valaki! – ordítottam, ahogy kifért a torkomon. Azonban senki nem volt a közelbe. Senki nem tudott segíteni. Magamra voltam utalva…
Kézfejemmel letöröltem sós könnyeimet az arcomról. Egy ideig az elhatározásom elleni érveket kerestem, de nem csak, hogy nem találtam, utáltam, sőt gyűlöltem volna magam, ha egyet is találni mertem volna!
Dylant néztem, aki üveges tekintettel, rongybabaként feküdt mellettem.
Nem volt kérdésem. Tudtam, hogy Kyle és Simone szavai igenis jelentőséggel bírnak. Most már tudtam. Eddig kételkedtem, mindmostra ez már megváltozott.
Rettegtem a rám váró következményektől, de még mindig nem annyira, mint amennyire Dylan életéért. Ha valaki ártott neki, csakis varázslattal tehette. Képtelenség, hogy valaki teste ennyire gyorsan kihűljön. Hisz Dylannek nem volt semmi baja! A hirtelen összeesésre lehetne sok orvosi magyarázatot találni, de minek?
Körbenéztem, megnyugodtam, hogy nincs a közelünkbe senki. Nem azért, mert látna bárki is varázsolni. Azért, mert így teljes mértékben Dylan gyógyítására koncentrálhattam.
Nem varázsolhatok? Mégis ki tiltaná meg ebben a helyzetben?! Az én erőm, sőt az életem felett is jómagam döntök.
Nagy levegőt véve, fátyolos tekintettel utoljára belenéztem Dylan élettelenséget sugalló szemeibe, majd a holdra pillantottam és halkan mormolni kezdtem egy varázsigét. Máskor talán kételkedtem volna magamban, de most összpontosítanom kellett. Csakis az én kezemben volt Dylan élete. S bár ez nyomás alá helyezett, a motiváció nagyobb volt.
Motiváció… ha egy élet megmentése az, már régen rossz. Mármint úgy értem annyi, de annyiféleképpen kaphat az ember ösztönzést igazából…bármire. Nekem miért egy halálán lévő barátom kell, hogy megadja az érzést?! Mindig is tudni akartam, milyen, amikor valaki vagy valami motivál. De ha korábban tudtam volna, hogy ez az ára… másképp kívántam volna.
Újra és újra kántáltam az igézetet. Nem csak, hogy az élettelen barátom helyzete nem változott, az enyém egyre csak romlott.
Minden erőmmel koncentráltam. Igyekeztem minden tudásom beleadni ebbe az egyetlen varázslatba. Nincs olyan, hogy nem sikerül! Nem adhatom fel.
Egyre nehezebben kaptam levegőt. Mikor egy pillanatra kinyitottam a szemem vettem csak észre, hogy az egész testem remeg. Mégsem hagytam abba a kántálást.
De minden hiába. Dylan nem nyitotta ki a szemeit, továbbra sem lélegzett…
Keserves sírásban törtem ki. Mellkasára hajtottam a fejem és egyre csak zokogtam. Ez mind mind az én hibám!
Ismételten megpróbálkoztam a varázslattal. Ha kell, reggelig is itt ülök, de amíg megvan a remény, annak a reménye, hogy van varázserőm és még ha egy százaléknyi is az esély, hogy Dylan újra él, meg kell tennem mindent!
- Jenna! Jenna! Elég! Gyere el onnan! Gyere el onnan!
Ezekre a szavakra tértem vissza a valóságba, ahol most egyáltalán nem akartam lenni. Túlságosan is hatalmas a fájdalom, ami most érzek. Képtelen vagyok megbírkózni a tudattal, hogy a barátom…
- Mi történt?
Egyetlen hang sem jött ki a torkomon, bármennyire is próbálkoztam. Carlos karjai között üvöltöttem, akár egy kisgyerek. Percek telhettek el, de én csak nem nyugodtam meg.
- Jenna, mi történt? Mondd el, miért fekszik holtan az egyik legjobb barátom! És… neked véres az orrod! Tessék, itt egy zsebkendő – nyújtotta át Carlos a zsebkendőt, miközben egész testével azon volt, hogy fékezze magát. Remegett. Talán a tudatlanságtól… talán… fogalmam sincs mitől.
Észre sem vettem mikor jött, sem azt nem tudtam, mennyit láthatott abból, hogy varázsolok. Remélhetőleg semmit, de mindez most nem érdekes! Segítsen megmenteni Dylant!
- Dylan… - néztem a fiú irányába, majd vissza Carlosra -  segíts neki! Segíts neki! – könyörögtem a fiúnak. Elengedett, lehajolt az egyre rosszabb kilátásokkal rendelkező Dylanhez. Nem volt már miben kapaszkodnom, annyira gyengének és esetlennek éreztem magam, a földre rogytam.
Mikor könnyeimet egy laza mozdulattal letöröltem az arcomról vettem csak észre, kézfejemet vér borítja. Hirtelen hányinger kapott el.
- Megnézem a pulzusát… addig mond el, mi történt!
Zavaros volt minden egyes gondolatom. Még talán a nevemet sem tudtam volna hirtelenjében megmondani. Azonban felkaptam a tekintetem… Carlost bámultam, amit ő igenis érzett. Hátrafordult.
- Jenna! Mi történt?!
Nem válaszoltam, csak némán, a tragédiáról elfeledkezve álltam vele szemben, némán.
Belém látott. Egy pillanat alatt belém látott.
Rettegés lett urrá rajtam. Ma már ki tudja hányadjára. Azonban ez teljesen másmilyen volt.
Lassan, fokozatosan kezdtem hátrálni. A levegőt egyre szaporábban vettem.
Minden porcikámat félelem járta át. Félelem, düh, csalódottság, hitetlenség és… sokk.
- Baj van, édesem? – mosolyodott el Carlos ártatlan lágysággal.
- Te… te vagy… - nyögtem halkan.

64. fejezet

Drága Olvasóim!
A fejezet elején egyből egy kisebb szemszög váltással indul tovább a történet, ami remélem tetszeni fog, annak ellenére, hogy szokatlan.

Jó Olvasást ! :)

Puszi: csajszii

 

Kyle szemszög:

- Miért nem veszed már fel? Vedd már fel!
Szitkozódtam hangosan, miközben kis híján a telefont már összenyomtam erős ujjaimmal. Rögzítő. Naná! Mi mást is vártam?!
Következő.
Ryan. Talán tud segíteni.
Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng. Semmi. Semmi! Nem hiszem el! Az még hagyján, hogy egy nem veszi fel a telefont, de hogy három!
Ingerültem kaptam fel magamra a dzsekimet, egy pár cipőt és rohantam a garázsba. Beindítottam fekete Jeep terepjárómat és amint kiértem a betonútra, olyan gyorsan szántottam az utat, amennyire csak lehetett.
Nem szabadna ezt tennem, egyáltalán nem. Ezzel a munkám is veszélybe kerülhet. De azt hiszem a helyzet fontossága megköveteli tőlem, hogy ne foglalkozzak a következményekkel.
Két súlyosan hosszú fekete fékcsíkot hagytam a betonon parkolás közben, de ezzel mit sem törődve kivettem a kulcsot az autóból, kipattantam a járműből és már futottam is ház irányába.
Nem zártam le a kocsit.
Tökre leszarom! Momentán ez a legkisebb bajom.
Átverekedtem magam tömérdek diákon, miközben 4 ismerős arcot kerestem. Rengeteg furcsálló és kérdésekkel teli pillantást kaptam el, de nem foglalkoztam velük. Nem volt rá időm.
Nyugtalanul forgolódtam minden irányba. Ideges voltam. Szörnyen ideges.
- Mit csinálsz itt? – jött az érdes hang a hátam mögül. Megkönnyebbültséget érezve felsóhajtottam, de látván, hogy Ian egyedül van, újra idegesség lett úrrá rajtam.
- Hol van Cycle? – kérdeztem és közben a lányt kerestem szemeimmel.
- Hazament – válaszolt a félvér vállrántva.
Nem erre a válaszra voltam felkészülve. A kurva életbe!
- Egyedül ment? Mikor?
- Összekapott Jeremyvel és…
- Mond, hogy utána ment az a hülye! – sürgettem feszülten és bíztam a válasz igenlésében.
- Úgy néz ki? – a táncoló diákjaim közé mutatott, ahol Jeremy, az én drága öcsikém igencsak keresett valamit egy szőke cicababa szájában.
- Mikor ment el? És te miért nem mentél vele? – kérdeztem ingerülten.
- Úgy 5 perce. És mert eléggé szépen kifejezte, hogy nem igényli a társaságom.
- A francba is, Ian! Kijátszott, kihasználta az alkalmat, hogy egyedül távozhasson!
Idegesen az órámra pillantottam. Elmúlt éjfél. Nem, nem és nem!
Faképnél hagyva Iant mentem a bejárati ajtó irányába. Szó szerint rohantam, akár egy idióta. A diákjaim biztos őrültnek hisznek. De ki nem szarja le őket?!
A kilincset megragadva kivágtam az ajtót és már indultam volna ki a szabadba, de nem tudtam kilépni rajtam. Folyton egy láthatatlan falnak ütköztem.
És ekkor minden magától érthetődővé vált. A kurva életbe! Hogy eddig nem jöttem minderre rá! A szentségit is!


Jenna szemszög:

Az éjszaka csendjét egy-egy mellettem elhaladó autó, néhol egy kutya ugatása és a magassarkúm lassú kopogása törte meg.
Nagy tervekkel, akár már azt is mondhatnánk világmegváltó tervekkel léptem utcára, azonban most fogalmam sincs mihez kezdjek. Még azt sem tudom, vár-e rám valami ma éjszaka folyamán, mindenesetre nem kockáztatok. Haza nem mehetek, de sajnos eléggé hideg van. Rám férne egy forró fürdő… na majd holnap. Remélhetőleg csak túlértékelte Simone a telihold estéjét, én pedig naívan hittem neki és ezért jól meg fogok fázni.
Nem tudom, mennyi ideje mászkálhattam és őszintén szólva meg is ijedtem ettől. Boszorkány vagyok. Mellesleg az egyik legnagyobb. De erő nélkül jogom van félni. Tartani attól, hogy valaki megtámad, akár egy ember, akár kutya, esetleg kitörik a cipőm sarka és mezitláb sétálhatom végig az egész várost. Mert már elég messze sétáltam. A park és a házunk a város két-két vége. Carlos is messze lakik, de ha nekem egyedül kell haza sétálnom ekkora ruhában, fogalmam sincs milyen károkat fogok okozni ebben a gyönyörűségben. A nő a kölcsönzőben holnap biztosan kinyír. Sebaj, lehetne ennél sokkal nagyobb baj is…
Elfáradva, lábaimat fájdalva döntöttem úgy, hogy leheveredek a padra. Egy fél órát várok, aztán elindulok hazafele. Fogalmam sincs mennyi idő lehet, mert amennyi eszem van, Ian kocsijában felejtettem a telefonom. Szuper, Jenna. Veregesd vállon magad.
Magassarkúmból kibújva, lábaimat jól belebugyolálva a ruhába, hogy ne fázzanak, törökülésbe helyeztem magam a padon és igyekeztem összekuporodni, hogy meg ne fagyjak. Rettenetesen hideg éjszaka volt. Az igazat megvallva, tényleg idióta voltam. Az ősz végét tapossuk és kiskabát, minden nélkül elrohantam a nagyvilágba.
Ha melegre esetleg tengerpartra gondolok lehet, hogy kicsit felmelegedek? Jenna… megártott a friss levegő. Határozottan.
Ág reccsenése és egyre hangosodó léptek zajára kaptam fel a fejem. A szívem egy pillanatra megállt, s helyette 3x gyorsabb ütemet vert.
Megfordultam, de már akkor késő volt.
- Dylan! – szólaltam fel csodálkozva, mikor a lámpa fénye megvilágította a fiú arcát és felismertem. Megnyugodtam. Megnyugodtam, de akkor is értetlenül meredtem rá. Kételyek ezrei, kérdések százai ötlöttek fel bennem, de nem tudtam megszólalni. Csak ültem szoborrá fagyva és egyenesen rá meredtem.
- Tessék!
A fiú átnyújtotta a kabátját, amit minden kérdés nélkül elfogadtam.
- Nem kellene itt lenned – mondtam, miután belebújtam a dzsekibe és átjárt a jól eső melegség. Dylan leült mellém.
- Ahogyan neked sem. Tulajdonképpen mit is keresel te itt? – kérdezte egy kis szünet után.
Nem válaszoltam rögtön. Jól átgondoltam a választ. Legalábbis terveztem, de magam sem tudtam, mit kellene mondanom. Már egy ideje egymagam ülök, ha bárki is akarna engem, már megtalált volna. Már meg is ölhetett volna. Már élnem sem kellene.
- Nem egészen tudok ép magyarázattal szolgálni.
- Még mindig nem állsz készen elmondani a dolgokat, tudom.
- Dylan, értsd meg, nem tehetem!
- Nem szemrehányásként mondtam, Jenna. Csak annyit szerettem volna tudni, megvagy-e. Még mindig tiszteletben tartom a kérésed. Csak aggódtam.
- Sajnálom. Mostanában túl zavaros minden és… - hangom elcsuklott, némán meredtem a fiúra, aki nem erőltette a további beszélgetést. Magához vont és percekig csak egymást ölelve hallgattuk a másik légzését.
- Elina és Paul szakítottak.
Váratlan kijelentés volt Dylan részéről, mégis mélyen érintett. Utáltam magam. Nem lehettem ott a barátnőm mellett, mikor ez történt. Még csak észre sem vettem rajta a változást. Talán csak most ért el a tekintetének üzenete, mikor azt sugallta, szeretné, ha megint jóban lennénk. Szüksége van rám. Mindannyiuknak szüksége van rám. És nekem is Rájuk. De tudniuk kell, ezt az egészet miattuk csinálom.
Megsem fordult meg a fejemben, talán ezzel nagyobb fájdalmat okozok nekik. Azzal, hogy eltolom őket magamtól. Csak úgy. Minden előjel és utólagos magyarázat nélkül.
- Hiányzol neki. Ahogy Katenak is. Mindenkinek, Jenna. Remélem megoldódnak a gondjaid és minél előbb visszakapunk. Hiányzol. Nekem is…
- Dylan… - halk sóhaj hagyta el a számat. Mégis mit mondhattam volna? Őket védem ezzel! Ismételtem magamban.
Igazából már magam sem tudom, kinek jó ez a távolság tartás. Hisz az ellenség akkor sem cselekszik, mikor megtehetné. Itt vagyok/voltam, szabadon feláldoztam magam. Mégis mi többet tehettem volna? Kezdtem volna ereket vagdosni?!
A bizonytalanság miatt kezdek mindenkit elmarni magam mellől.
- Attól, hogy nem akartad hallani, tudnod kellett. Hozzánk bármikor fordulhatsz, sosem hagyunk magadra. Csak tudasd, ha már készen állsz az újrakezdésre. Ígérd meg!
- Ezt már megígértem, de ismét a szavamat adom. Köszönöm!
Most én kezdeményeztem az ölelést. Szükségem volt egy helyre, ahol összeszedhettem magam. Ahol egy pillanatra elfelejthettem a gondjaimat, békére és nyugalomra leltem. És ez a hely pontosan Dylan karjaiban volt. Sosem lehetek neki elég hálás. Soha!
- Figyelj, van itt egy dolog… nem ide tartozik, csak érdekesnek találom.
- Mégpedig? – kérdeztem.
- A tanárunk, Kyle Brenson nemrég ment be Carlosékhoz. Legalábbis amikor én jöttem el, ő úgy rohant el mellettem, akár egy idióta.
Kyle?
Kyle neve az elejétől fogva számomra egyetlen szóval volt egyenlő. A seggfejen kívül természetesen.
Átok.
Lehetséges, hogy nincsenek összefüggésben a dolgok, de eléggé valószínűtlen. Telihold, átok, Simone figyelmeztető szavai, a harci előkészületek, amiket Kyle igencsak eröltetett…
- Menj el, Dylan!
- Tessék?
- Figyelj rám! Nagyon fontos! Menj el, a közelembe ne engedj senkit. Ne mond el Kylenak, hogy találkoztunk, ha összefutnál vele. Senkinek nem mondhatod el! Kérlek, tedd ezt meg nekem és most rohanj! – magyaráztam neki idegesen, miközben kezébe nyomtam a kabátját.
- Jenna, mi van veled?
- Ne kérdezz, kérlek szépen. Majd mindent elmondok, megígértem, nem? De most fuss, könyörgöm!
Kénytelen voltam lökni rajta egyet, különben soha nem indult volna meg. Nem értheti. Viszont teheti azt, amit mondok neki.
Szemöldökráncolva, zavaros tekintettel indult el, de még utoljára vissza nézett, mielőtt kikerült volna a látókörömből. Vissza nézett, majd össze rogyott.